Látható, vagy láttató?

A fény nyelve az építészetben

• Szöveg: Zöldi Anna
• Fotó: Zöldi Anna
• Olvasási idő: …

Advent a várakozás ideje. Amire váruk – kimondva, kimondatlanul – az a dolgok jobbra fordulása, életünk kifényesedése. Egyfajta megvilágosodás, megtisztulás a fény által, amely az év legsötétebb napján évről évre újra megszületik. A természet kódolta az optimizmust, orrunk alá dörgölte a tanulságot: a tél után mindig eljön a tavasz. Téli napforduló, Karácsony, Hanuka, ki hogyan tiszteli, a lényeg ugyanaz: megszületik a Fény. Eredjünk most a nyomába, hogyan és miért próbálja csapdába ejteni az építészet ezt az illékony csodát évezredek óta.

A fénnyel alapvetően két dolgot kezdhet az, aki falakat épít: kizárja, vagy becsalogatja. Ellentétes szándék munkál a két lehetőség mögött, kultúrafüggő, hogy mikor melyik válik uralkodóvá. Azt azonban különösebb filozófiai előképzettség nélkül is meg lehet állapítani, hogy ahogyan az emberi kultúra és világmagyarázat halad a misztikumtól a tiszta realitás felé, úgy válik a tiszta fény az építészettörténet során egyre fontosabbá és magától értetődőbb eszközzé az építész kezében. A mindent elöntő világosság persze korántsem jelenti azt, hogy ma pontosabb választ tudunk adni a végső kérdésekre, a lényeg továbbra is homályban marad. De ha pusztán az építészetet tekintjük, a fény, a falakat áttörő nyílás győzelme elvitathatatlan.
 

A fény, nyilvánvaló praktikus hasznán túl gyakorlatilag minden kultúrában a természetfölötti szimbóluma. A kultuszok változatos módon foglalták a fényt épített keretbe, de az európai kultúrában közös vonás, hogy a szentséget többnyire misztikus, sötét barlangba zárták. Ennek eredete nyilván nem független attól, hogy az első zárt tér élménye a barlang lehetett. A misztikus sötétség és az abba határozottan belehasító éles fény jól kifejezi a túlvilágról alkotott, egyre szofisztikáltabb képzeteket, amelyek a nyugati kultúrában egyértelműen a jó és gonosz, a sötét és világos párbajában manifesztálódtak.

A homályos szakrális tér, az abban megjelenő sejtelmes, irányított, olykor színes fénnyel a keresztény templomépítészetnek egészen a huszadik századig alapvető vonása maradt.

Ha az európai kultúra gyökereit vizsgáljuk a fény vonatkozásában, ellentétes irányokat találunk. Az antikvitás a fénnyel, mint eszközzel az építészetben nem sokat törődött. A görög építészetben értelmezni sem igen lehet, a görög kultikus épületek valójában a természetbe, szabad ég alá, vagyis a mindent láttató fénybe elhelyezett épülettárgyak, mondhatni épített ereklyetartók. Belsejükben kuksoltak az istenek, akiknek az áldozatok szóltak, de a kultusz a szabad ég alatt folyt, és a színházi előadás ugyanúgy része volt, mint a sportversenyek. Az isten szabad ege alatt folyó élet maga volt szakrális. 

Az antik Róma már birtokában volt elvben azoknak az építészeti fogásoknak, amelyekkel a falakon jókora nyílásokat nyithatott, de egyrészt nem volt átlátszó anyag, amellyel ezeket elfedhette volna az időjárással szemben, másrészt a kint-bent viszonyt másként értelmezte – ha fényre vágyott, kiment a szabadba, bent viszont az épített kényelmet és művészi atmoszférát óhajtotta élvezni. A híres kivétel, ahol a fény kiemelt szerephez jut, a mindenki által jól ismert Pantheon, amely azonban máig nem tisztázott és vélhetően keleti gyökerű kultusznak épült. Ennél a míves architektúrával kialakított, mesterséges barlangnál pontosabban azóta se fejezte ki épített tér az isteni és emberi viszonyát. 
 

A korai kereszténység viszont eleve föld alatti terekben, misztikus homályban született, és maradt is sokáig. A barlangszerű jelleget, vagyis a fény korlátozott, szabályozott jelenlétét mind a korakeresztény, mind a minden valódi előzmény nélkül a földből kinövő, népvándorlás kori motívumokkal és szimbolikával díszített román bazilikák megőrizték. A bazilikális tér keresztmetszete elvben éppen a nagy fesztáv megvilágítását teszi lehetővé, mégis, az atmoszféra kifejezetten barlangi, és ez még a színes fényben úszó gótikus templomokra is igaz, ahol már végtelen számú felületet lehetett fal helyett üveggel kitölteni. 
 

A színes üveg, maguk a színek a középkori misztika szerint Isten, az átlátszó fény földi jelenlétét voltak hivatottak szimbolizálni. A barokkban, bár a templomablakok lehettek áttetszőek, a misztikát a perspektivikus festés hívta elő, amely a beeső természetes fényben Isten országát vetítette a hívek feje fölé, vagyis itt a fényt már direkt módon a megvilágítás eszközéül használták. Gyakori volt az oltári szentség mögötti nyílás, amelyen át a fény misztikus köntösbe öltöztette a templom lényegét. Még a 19. század historizáló irányzatai is ragaszkodtak a sötét, homályos templombelsőhöz, változást ebben – mint annyi másban – a huszadik századi modernizmus hozott. 
 

Miközben a szakrális misztika a homályt kereste, az építészetben egyre gyakoribbá váltak a profán, hétköznapi feladatok, ahol fénynek egészen más szerep jutott.

Az ablak vált egyre inkább a világi építészet főszereplőjévé. A kezdetben funkcionális nyílás, a ház apró szeme egyre nagyobb és díszesebb lett, igazi ékességgé vált. A főúri rezidenciák mellé épült növényházak, kerti pavilonok, a 19. században az új építőanyag, az öntöttvas, majd acél megjelenésével végképp az üveg és a természetes fény diadalát hirdették. 
 

A fény mint a teret alkotó építészeti minőség hódításának alapvető feltétele volt a technológia fejlődése, amellyel átlyukasztott vaskos falak helyett pillérvázas szerkezeteket lehetett építeni. Innentől gyakorlatilag semmi nem állt a fény útjába, azonban az, hogy ezt a tervezők csúcsra járatták, már a nyugati kultúra szellemi törekvéseiről beszél.

Az örökké kereső, örökké magasabbra törő, vagy mélyebbre ásó fausti lélek, a fizikai vándorlásában megakadályozott nomádok örököse, a felvilágosodás óta a tudományos bizonyosság tiszta fényét áhító európai ember az épített környezetében is a mindent bevilágító fényre, és a határtalan távlatokra vágyott.

A modernizmus még csak szalagablakokkal, íves üvegfelületekkel nyitotta meg a falakat, nem utolsó sorban az egészségesebb élet jegyében, aztán jött Mies van der Rohe Barcelona pavilonja, a határok teljes tagadása. Paradox módon a 20. század embere a beltérben is a végtelenséget szerette volna átélni, és ma már azon kesergünk, hogy sokan a lábukat sem teszik ki az otthonukból. A virtuális világ végleg kaput nyitott a határtalan univerzumokba, a 21. század pedig már gyakorlatilag üvegből építi a legváltozatosabb formákat. Ennek pszichés hatásait most nincs mód elemezni, az viszont tény, hogy nagy árat fizettünk a barlang biztonságának elvesztéséért. 
 

Szintén a huszadik század vívmánya volt a mesterséges megvilágítás megjelenése, majd rohamos fejlődése, amelynek eredményeképpen ma már a mesterséges fény a természetessel egyenrangú építészeti eszközzé vált az alkotók kezében. Sőt, tekintve, hogy az építészet műfaja is az erős vizuális élmény megteremtésének irányába tendál, a megvilágítás újfajta díszleteket hoz létre az épített környezetben, néha már a giccs határáig merészkedve. Ugyanakkor pusztán a természetes fény erőteljes jelenléte is képes eredetileg profán funkcióra épült formáknak és tereknek szakrális jelleget kölcsönözni. 
 

Mindeközben megváltozott a szakrális terek és a fény viszonya is. Le Corbusier még modern betonbarlangot épített Ronchampban, és utána is számosan éltek a fény és sötétség kontrasztjának építészeti eszközével, azonban a kortárs templomok a tiszta, fehér fényt tekintik a szakralitás szimbólumának. Az egyház pedig, a fiatal hívek visszahódítása érdekében elfogadja az új szemléletet, és még műemlékfelújítások esetében is „megtisztítja” a templomteret, ellentétes érzelmeket váltva ki szakemberekből és az idősebb templomjárókból. A tiszta fény misztikája a kortárs transzcendencia, az ismertelen teremtő erő, a mindent átfogó, magasabb rendű egység számára megfelelőbb szimbólumnak tűnik a 21. század embere számára. 
 

Akár a betlehemi éjszakában világító csillag, akár a hanuka fényei, akár a születő új nap, vagy a mindent elárasztó világosság, decemberben véget ér a sötétség, új remény ébred, már csak néhányat kell aludni hozzá!